Bár még nem nevezzük egymást így, kérlek vedd jó néven ezt a szerény előlegezést. Tehát így vagyunk, elválasztottan egymástól, mikor még egybe sem keltek a kis madárkák a fejünk felett. És már azt érzem meghalok, ha nem írhatok neked pár szívhez szóló sorocskát.
Olyan vagyok most, mint az öreg, aki bár jobbára felépült a súlyos betegségéből, még nem engedik haza. Áll az ablakban, nézi az intézmény parkjában jövő-menő kismamákat, hozzátartozókat, leánykákat. A zajló életet. Mi lesz, ha már nem hozzá jönnek látogatóba, ha már hamarosan ő látogatja az életet? Egy rendes ember ilyenkor telis-tele van tervekkel, amiket a hosszú ágyban töltött idő kisöpört a megvalósítottság megnyugtató és örömteli állomásából.
Eszébe jutott egy gyermekkori kép. Egykor – ki tudja, talán csak kószált távol a pajtásoktól a város határán...– de micsoda gyászos nyugalom volt az! Most is ez a gyászos unalom. A közöny. Egy kicsit szégyellem magam e közöny miatt, mert kenyeremnek még talán derekán sem járok. Nem illendő viselkedés ez egy fiatalúrtól.
„Meg kell tenni, amikor,... amit...” Por vagyok (őrölt az ellenkovász, az ördög-apraja), emberré kell lennem. Közeledbe emelkedtem nélkül nincs mit eléd tennem. Tenyerembe akkor tölthetsz férfi-zordságom olvasztó figyelmességedből, kedvességedből, ha legalább annyi találtatik tagjaimban, hogy eléd álljak egyenesen, reád mosolyogva.
Pihenek, dolgozom, töltődöm. Ábrándozunk, álmodozunk, sóvárgunk külön-külön. Kérlek haragudj, amíg késlekedem! Ha nem haragudnál, az veszett fejsze nyele lenne. Az olyan rossz lenne. Kérlek haragudj rám! Kérlek!
Ölellek, drága Kedvesem,
Tibid
Záró nyilatkozat:
A fenti levél részben a fantázia szüleménye. Bárminemű hasonlósága a valósággal csak saját felelősségre vethető fel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése